First meet
Már rég óta ismerem ezt a lányt, pontosabb nevén: Katát! De még sose találkoztunk. Ez a nap is egy olyan "úgy se fogunk találkozni ma sem" hétfő volt. Nem tudom miért mozdultam ki otthonról, mert a házamban minden megvan ami kell csak egy nem... ő! Olyan normálisan öltöztem, ahogy szoktam. Semmi különleges nem volt érezhető azon a napon még akkor. De elindultam a városliget felé, a megszokott útvonalon. Úgy ahogy szoktam, gördeszkával, plusz fülessel.
Gondoltam hogy kimegyek a városligeti kresz parkba gördeszkázni, az mindig levezeti belőlem a feszültséget. De most nem voltam mérges senkire, csak az életre hogy nem találkozhatok vele. Pedig mindent oda adnék érte. Szóval... ugyanúgy normálisan befordultam abba az utcába ahova mindig szoktam, a városliget sarkánál. Szép hely. Ugyanúgy mint eddig suliba járó gyerekekkel volt tele az utca, inkább napközisekkel, mert már vége volt a tanításnak. Ezért is minden gyerek a szüleivel már épp beszállt az autóba, és épp készült elmenni. Mindenki ment valahová, csak egy lány állt egyedül a sarkon. És ez volt benne a különös. Akárki benéz abba az utcába, mindenkinek a lányra irányulna a szeme, és nem értené miért van egyedül? Vagy csak én látom őt ennyire? És miért nem megy valahova? Vár valakire? És ilyenkor értettem meg. Talán az élet összehozta úgy hogy rám vár. Kár hogy nem Kata...
Már kezdtem megörülni, lehajtottam a fejem, és még gyorsabban kezdtem sétálni hogy végre oda érjek, mert már kéne egy kis levezetés. Mégsem hagyhattam ki hogy a lányra nézzek. És az tényleg ő volt. Talán én hittem azt hogy nem, nem ő lehet, mert mit keresne ő itt? Hirtelen megálltam. Hangosan dobogott a szívem, és a lélegeztetem is gyorsabbodott. Nem, nem lehet igaz! Elindultam, ő nem vett észre az egészből semmit.
- Kata! - szólítottam meg majd elé álltam. Úgy láttam ő is meglepődött, sőt, ő se hitte el. Úgy szerettem volna hallani a hangját.
- Szia! - szólalt meg, nagyon aranyosan! Látszott hogy ő is remegett.
- Mit csinálsz itt? - kérdeztem, mert nem tudtam hogy miért van itt? Hiszen ő nem itt lakik! Nem... ez lehetetlen.
- Ide járok gimibe!
- Hogy hogy?
- Hát... - elgondolkozott. Egyikünk se tudott hosszabb mondatokban beszélni. Úgyhogy léptem:
- Mindegy! Mire vársz? Miért állsz itt?
- Várom hogy elkezdődjön bent a szakkör!
- Értem... miért jöttél akkor ki?
- Nem tudom!
- Én se tudom miért jöttem el deszkázni! Furcsa... na szóval! Fontos a szakkör?
- Miért? - nem tudta mire gondoljon
- Mert nincs kedved eljönni sétálni? - erre elmosolyodott, és átgondolta
- Menjünk! -mondta
- Gyere!
- Ezt most vegyem úgy mint egy randit? - nevetett
- Ahogy akarod.
Igaza van. Aki kívülről lát minket azt hiszi csak barátok vagyunk, ahogy bevonultunk a ligetbe. Pedig ez egyeltalán nem így van. Ha megfognám a kezét ez másképp lenne? Neem, azt még nem merem!
- Van kedved megtanulni deszkázni?
- Nemtudom! Kipróbálom.
Óvatosan rálépett aztán majdnem elesett, de megfogtam a karját. Hirtelen gyorsan közel kerültünk egymáshoz, és ezért nem tudtam nevetni a vicces természetén. Ilyenkor mások már rég megcsókolták volna, de én nem. Inkább fogtam a kezét nehogy leessen majdnem mégegyszer. Tulajdonképpen egész végig nevettünk, beszélgettünk, és megtanítottam kézfogás nélkül kicsit gurulni.
- Mostmár menned kéne - szóltam - de még visszakísérlek!
Visszamentünk a gimihez, és elköszöntem tőle. Még azt láttam hogy a barátnői kérdezik hogy miért hiányzott, és hogy mi történt. Akaratlanul mosolyogva mentem haza, és hirtelen a világ legboldogabb emberének éreztem magam... csak egyet felejtettem el. Megkérdezni hogy: leszel a barátnőm?
